"A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik
- a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik.
Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba!
Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek.
A Piedra folyó partján ültem, és sírtam.
Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon,
azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög.
Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz,
míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe.
Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta.
Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort,
a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk.
Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit.
Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam."

-Coelho-